Valamennyien jól ismerjük a Hallelujah című dalt – akár Leonard Cohen, akár Jeff Buckley, akár Rufus Wainwright előadásában – és már az X faktorban is lehetett hallani. Ám valaha gondolkodtatok el már azon, hogy hányan dolgozták fel napjainkig ezt a dalt? A Wikipedia állítása szerint több mint 200 művész énekelte már el, különböző nyelveken.

Eredetileg Leonard Cohen írta és adta elő, 1984-ben jelent meg a Various Positions című albumán, ám népszerűségre a kilencvenes években tett szert igazán. Cohen több változatban is előadta, a dal szövege főleg koncerteken más és más, így a Cohen után következő művészek sem mind ugyanazt adják elő feldolgozásaikban. De lássunk egy rövidke listát azokkal, akik a legfigyelemreméltóbban dolgozták fel ezt a remek dalt: Jeff Buckley; Rufus Wainwright; John Cale; Espen Lind, Kurt Nilsen, Alejandro Fuentes és Askil Holm; Alexandra Burke; Allison Crowe; Bob Dylan; Bon Jovi; Rea Garvey; Damien Rice.

Most pedig nézzünk néhányat ezen feldolgozások közül. Remélem mindenki megtalálja a kedvencét.

Leonard Cohen (stúdióváltozat)

Leonard Cohen (koncertfelvétel)

Jeff Buckley

Rufus Wainwright

Alexandra Burke

Rea Garvey

John Cale

Bob Dylan

Allison Crowe

Il Divo

Bon Jovi

Damien Rice

Pain of Salvation

Kate Voegele

Espen Lind, Kurt Nilsen, Alejandro Fuentes, Askil Holm

Az utolsó videóról csak annyit, hogy négy nagyon tehetséges norvég srác énekli, akik 2006-ban jöttek elő ezzel a dallal, feltörve a norvég toplisták élére és mai napig is nagy népszerűségnek övendenek.

Ti. az X faktor című műsort. Eddig sem volt kedvencem, de a kíváncsiság minden héten úrrá lett rajtam. A tegnapi rész viszont már megszólaltatta a vészharangot bennem: miért van a zsűri ugyanabban a ruhában már az első rész óta? (Ha nem éppen az első óta, akkor én kérek elnézést, de mindenesetre az utolsó három részben így történt.) Rövid gondolkodás után három lehetőséget látok, a következőkben felvázolom ezeket:

1. Nagyon szeretik ezeket a ruhákat, és így ajándékozzák meg a hallgatóságot meg a versenyzőket (mert ugye biztosítani kell az esélyegyenlőséget – már ha ezt annak lehet nevezni).

2. Csak ez az egy ruhájuk van. Ez viszont alapból kizárt, tekintve anyagi helyzetüket.

3. Egy nap leforgása alatt szenvedték hallgatták végig azt a sok embert.

Mindenkiben nyilvánvalóvá vált, hogy a sort még lehetne folytatni de az igazán valószínű ok a harmadik. Ebben az esetben viszont sajnálom szegényeket, és meg is értem fölényes viselkedésüket, meg azt is, hogy Nagy Feró meg Geszti Péter miért emlegetik annyira gyakran az alkoholt – vagy inkább annak hiányát. Viszont nem értem, hogy miért teszik ezt? Talán csak nem alkalmazott az RTL Klub vezetősége egy óegyiptomi rabszolgahajcsárt, aki szünetekben korbácsolja a zsűri tagjait, serényebb munkavégzésre buzdítva ezáltal őket ?! Mert gondolom normális ember nem képes elviselni ezt a megterhelő munkát egy napon át. Mert ha komolyan gondolják, akkor nagy feladat a tehetségkutatás (vagy nem szabad komolyan gondolni nekik?). És ha komolyan gondol-n/j-ák, akkor nem egy nap alatt csinálnák. Mert bizony nem csak annyian kerülnek meghallgatásra, ahányat a televízió (laptop, asztali számítógép – mindenki helyettesítse be a saját készülékét) képernyőjén láthatunk. És mivel a munka elkerülhetetlen velejárója a fáradtság, meg merem kockáztatni, hogy a zsűri nem minden esetben hozott szakszerű és helyes döntést.

Hadd említsek meg végezetül még egy dolgot. (Eredetileg nem akartam belefoglalni a bejegyzésbe, de “ha már úgyis itt vagyunk” alapon mégis leírom.) A tegnapi adásban (félreértés elkerülése végett: szeptember 18.-ról van szó) fellépett (többek között) egy trió is, akik  Lady Gaga Paparazzi című számát adták elő. A trió sorsára már nem emlékszem, és nem is fontos, a hangsúly Geszti Péter megjegyzésén van, akinek nemcsak a tehetség számít, hanem az ízlés is. Lehet, hogy én értem félre a dolgot, de azért Lady Gaga “munkásságának” akármilyen részét egyszerre emlegetni az ízléssel (jelen esetben a jó ízléssel) erős túlzásnak tartom. Mindemellett a lányok valóban tehetségesnek bizonyultak, nekem tetszett a hangjuk, és az, hogy nemcsak egy rögtönzött éneklésnek voltam tanúja, hanem gyakorlott, szinkronizált előadást hallhattam.

Nyilván mindenkinek lehet más véleménye, a fentebb leírtak nem feltétlenül fedik a valóságot, mégis nagyon megközelítik azt.

És most már Norvégiában vagyok. Sokszor arra gondolok, hogy ez most jó, vagy nem. Bár otthon lennék vagy bár sokáig maradnék? Még nem döntöttem el.Mindenesetre nyaralni jó lehet itt. Minden megvan ami egy becsületes viking városban fellelhető, és még annál is több.

Minő döbbenet! Az emberek kimagaslóan nagy hányada jól beszél angolul, szóval ha eltévedsz Trondheimban, akkor azért csakis te lehetsz felelős. A többiek segítettek volna… És segítenek is, ha kérdezed őket. Rengeteg a külföldi itt, minden országból kerül valaki a világ eme hűvös tájára. Persze diákok, sokan önköltségükön utaznak ide (és élnek is) Oroszországból, vagy akár Kínából is.

A város nagyon szép (igen, tudom, közhelyesen hangzik, de majd mikor fényképet is láttok majd úgyis azt mondjátok, hogy “De szép!”), tele van zölddel. Maga a város elég szűk helyen fekszik, a lakosok inkább a környező területeken laknak, mint ahogy a legtöbb egyetemista is. Sétálni jó itt, csak a távolságok nagyon nagyok, és nem kifizetődő az ilyesmi. Busz van, de drága. Ja, ezt még nem említettem? Persze, drága, 30 korona egy utazás (kb. 3.8 euró), így sokkal inkább megéri buszbérletet váltani. De honnan vajon? Senki sem tudja, új cég van, senki nem ismeri még, a weboldalukon meg nincs meg a postacím. Végül az egyetem koordinátora megmondja. Miután legalabb 150-180 koronát kidobtál a buszra. Bosszúból (ki iránt is? még gondolkodom ezen) hétvégén mindenféle buszra felszállunk majd es összejárjuk a várost. Jó móka lesz. És hogy tovább fokozzam az eddigi izgalmakat benned, kedves Olvasó, elárulom, hogy egy kilogramm alma “csupán” 20 korona.

Jó étvágyat és jó éjszakát kivánok!

(Folytatása következik. Tényleg.)

Szóval inkább elmesélem, hogy jártam a múlt héten (ha jól emlékszem, akkor a múlt héten történt). Történt, hogy lehetőségem nyílt a következő félévet Norvégiában tölteni, egy trondheimi egyetemen. Azonban a norvégok nem hülyék, nem léptek be az EU-ba, van elég pénzük, és tudják hogyan kell bánni vele (az 1972-ben és 1994-ben szervezett népszavazásokon a norvégok az Európai Unióba való belépés ellen szavaztak), így Norvégiába csak útlevéllel lehet utazni. Mivel a régi útlevelem tavaly lejárt, újat kellett csináltassak, ez ugye rendőrséget jelent. Meg sorban állást – az én elmémben legalábbis (az elmém ugyanis régi emlékekből táplálkozik ilyen esetben). Előre megérdeklődtem, hogy mi szükséges (meglepetésemre nem sok minden kellett: főleg pénz, na meg a régi útlevél – mint később kiderült, annak is csak egy sarka), az is kiderült, hogy péntek délben nincsenek sokan. Kezdetben kételkedtem ebben az utolsó infóban, de amikor azonos sorsú csoporttársammal megérkeztünk a tett színhelyére tátva maradt a szánk: tényleg nem voltak sokan. Három személy után kerültem be, és bár a szolgálatos rendőr nem volt valami kedves, kimondottan udvarias volt. Minden gyorsan ment, egy órába sem tellett, és már mentünk is ki a rendőrség épületéből – elégedett vigyorral arcunkon.

A történetnek még nincs vége – az utolsó felvonás ezen a pénteken lesz, amikor is az útlevélért kell majd sorban állni. Ismét dél körül megyünk, hátha nem lesznek sokan…

A történet pedig a következő: már lassan két éve használjuk itthon a DigiTV szolgáltatást, a magyar tévécsatornákért külön fizetünk. Ez így rendjén is volna, ha lassacskán nem távolították volna el a hagyományosnak mondható csatornákon kívül sugárzott csatornákat, melyeken többnyire filmeket lehetett nézni – szinkronosan. Telefonos bejelentésekre persze szemtelen hangnemben válaszoltak az éppen szolgálatban levő operátorok. Egy ideig harcoltunk, aztán feladtuk – ha nincs kivel, hát nincs kivel.

De a digitális műsorszórás egyre inkább terjed, már a szolgáltató emberei járnak házról házra, hogy dekódolót adjanak a népnek. Egy ilyen házban voltam én is hétfőn, és csodálatomra a szokásosnál is több csatorna rendelkezett magyar hangsávval. Meglepve vettem tudomásul ezt, és elhatároztam, hogy utánajárok a dolognak. Ahogy hazaértem, barátomhoz, a Google-hez fordultam segítségért, és mint annyiszor, most sem hagyott cserben. Kiderült, hogy a dekódoló megfelelő szoftver segítségével biztosítja a magyar hangsávot – sőt, fennáll a “veszélye” annak, hogy újabb csatornák jelenjenek meg. Nosza, ennél több bíztatásra nem volt szükségem, egyből a televízió és a dekódoló elé ültem, és naivan hittem, hogy ez a művelet nem tarthat tovább 5-10 percnél. Tévedtem. A szolgáltató ismét megmutatta mérhetetlen hatalmát a z egyszerű felhasználóval szemben. Többszöri próbálkozás után feladtam, nem lehetett frissíteni a szoftvert. Másnap (azaz ma) felhívtam a műszakiakat, hogy mondják már meg, miért nem vagyok képes egy egyszerű útmutató után kibogozni a dolgot. Mondtak valamit, de ők sem voltak meggyőződve az igazukról, inkább a szervízbe irányítottak.

Én ennek felhőtlenül tudtam örülni, főleg, hogy éppen elkezdett esni az eső – amit ugye nem szeretek. Elmentem hát a szervízbe, ahol egy életunt ember fogadott. Szinte utálattal fogott neki ellenőrizni, hogy igazat mondok-e, vagy megint egy hülye klienssel van dolga. Pechjére igazam volt. Erre megkérdezte, hogy miért akarom frissíteni a szoftot. Elmondtam neki. Hümmögött, majd bólintott, ezzel mintegy jóváhagyta az elkövetkező eljárások elkezdését. Ezek az eljárások pedig igen egyszerűek voltak: megnézte, hogy van-e a raktárban olyan dekódoló, amit már frissítettek. Volt. Persze használt, de volt, és működött. Megírta a szükséges papírokat, majd átadta a gépet. Azzal annyi. Jöhettem haza boldogan. És volt okom boldogságra: 1. elértem, amit akartam; 2. gyorsan értem el, amit akartam.

Tanulság: Minden rosszban van valami jó, azaz nemcsak rossz oldala van ennek a mindannyiunk által kedvelt és hőn szeretett szolgáltatónak, hanem néha jó is tud lenni, majdhogynem “szolgálat”-kész.

Felszabadultan indultam a gyógyszertár felé, ahol újabb meglepetés várt: az újonnan írt receptek sem tökéletesek. Mert bár az orvos az egészségügyi könyvbe beírja a gyógyszereket/hatóanyagokat, az asszisztens meg sem nézi, azt veszi etalonnak, amit az informatikai rendszer megjegyzett az előző hónapból – hibásan! És akkor persze, hogy a hibák halmozódnak … Végül minden összejött – külön köszönet a kedves ÉS türelmes gyógyszerésznőnek! – és sikerült kiváltani a recepteket.

Komolyan kezdem fontolgatni, hogy keresek más családorvost, bár – és ez egyenesen röhejes – nem is ő a hibás!

Szóval az történt, hogy gyógyszerre volt szüksége édesanyámnak, de nem érezte túl jól magát, ezért én mentem el az orvoshoz. Nyilván, utolsó pillanatban (az orvos 12-ig rendel, én 11:30-kor még otthon voltam) értem oda, 11:40-re, az orvosnak híre-hamva sem volt, nem is csodálkoztam rajta, nem ez az egy állása van, hajtja ő is a pénzt, persze, hogy hajtja már elment. Előadom a problémámat az asszisztensnek, ő meg továbbad a gondon, átirányít egy másikhoz, rá bízza a receptírást. Merthogy csak ő foglalkozik az újonnan bevezetett informatizált rendszerrel. (Áldassék a Minisztérium neve ezért [is]!) A recept készen van öt percen belül, boldogan veszem át, és megyek is vele a szemközti patikába. Ott azzal fogadnak, hogy sajnos most nincs ilyen gyógyszerük, megpróbálhatom később, vagy holnap. Azonban kedvesen közlik, hogy amennyiben 48 órán belül nem váltom ki a gyógyszert, úgy a recept “lejár”. Megköszönöm és továbbállok. Még három gyógyszertárban megtörténik a dolog. Az ötödikben közlik, hogy ilyen kiszerelésben nem is létezik a receptre írott gyógyszer (ti. 7.5mg-os kúp nincs, csak 15mg-os, a gyógyszer neve nem számít), DE ők, csak most, csak nekem tudnak adni a nagyobb tömegűből is. Erre fellélegeztem, mert egy ideje már csak a sor-feeling töltött el. Majd jöttek az akadályok: “Háááááát éppen 14 darabot nem adhatunk, adunk mondjuk, 8-at.” Tiszta logika. Mondom jó lesz úgy is, csak adnák már. “Pillanat, csak megkérdem még a főnöknőt is.” Rendben, várom. “Sajnálom, de nem tudok adni a 15mg-osból, mert 7.5mg-ost nem tudok helyettesíteni nagyobbal, csak nagyobbat kisebbel. Javíttassa ki a receptet.” Fantasztikus. Persze igaza van, ami a javítást illeti, de akkor miért kellett félrevezessen az elejétől fogva? Mire visszaérnék az orvosi rendelőbe, az már zárva. Így hát holnapra maradt minden (vagyis mára). Rettentően felbosszantott azonban maga a tény, hogy az asszisztens (aki, halkan jegyzem csak meg, mindenki szerint nagyon ügyes, jó szakember, megértő, és gyorsan/helyesen ír receptet[!!]) nem képes odafigyelni mindennapi munkájára. Hozzáteszem azt is, hogy 8-tól volt bent dolgozni, 12 óra pedig még csak egy fél norma. Mit csinálna egy ilyen alak a favágó állásban? Levágná minden második kollégája fejét? Lehet, hogy a hasonlat picit túlzott, de képzeljük csak el egy kisnyugdíjas esetét, aki patikáról patikára jár, legtöbb esetben anélkül, hogy tudná miért. Szégyenletes dolog ilyen embereket alkalmazni az egészségügyben. És múltkor volt pofája ugyancsak az illetőnek az orrom alá dugni egy kérdőívet azzal kapcsolatban, hogy mi a véleményem a román egészségügyről. Én meg 39 fokos lázban égve csak a megváltást jelentő receptre vártam (akkor is). Csak három kérdés volt, benyomtam a “minősíthetetlen” jelzőt mindhárom helyre, kiindulva korábbi tapasztalataimból. Ma megint beigazolódott az igazam.

Folytatása következik …

Bár a cikk olvasói valószínüleg nem laikusok (illetve manapság már a laikus sem igazán laikus a szó szoros értelmében), mégis szükségét éreztem, hogy utánanézzek mit is talál a mezei olvasó, ha a Google-be beírja az IP címszót.

Az első találat a már megszokott Wikipedia, ezt akár ki is hagyhattam volna, de a kiváncsiság rávitt, hogy beleolvassak a szócikkbe. Nem egy terjedelmes írás, de a definíció nem helytelen. Legfeljebb csak fölösleges információkkal tömi az olvasó fejét (NAT, proxy).
A következő érdemleges találat a mimi.hu oldalról való, de itt sem sokat foglalkoznak a témával, általánosságokban beszélnek csak.

És ennyi. Itt kimerül az első találati oldal hasznos tartalma. Természetesen előkerült egy Microsoft-os link is egy letölthető hálózatokkal foglalkozó könyvvel, de ki olvas el egy könyvet néhány rövid információért? (Na jó, vannak ilyen mutánsok… egyik éppen ezt a posztot szignálja) Az angol Google nyilván bőséges információval látna el, de mondjuk nincs már türelmünk rá. Ezért hát elhatároztam, hogy írok egyet, s mást az IP címekről, megpróbálok olyan témákat érinteni, amik nem igényelnek specifikus tudást, illetve ha mégis, akkor életszerű analógiákkal fogom azokat magyarázni. Kezdjünk hát neki….

Az IP az Internet Protocol kezdőbetűinek a rövidítése. Mint minden más internethez kötődő alapfogalom, az IP is az egyesült államok védelmi minisztériumának különböző kutatásai során alakult ki, még a 70-es években. Az évek során több verziója alakult ki, amelyekből manapság a 4-es és a 6-os van használatban. Ezeket szokás IPv4 és IPv6 néven emlegetni. Az IPv4-et 1981-ben foglalták szabványba, míg az IPv6-ot 1995-ben, majd 1998-ban frissítették.  Kevés embert ismerek, akinek szórakoztató lenne valamely szabvány beható böngészése, de ha olvasóim között akad ilyen, akkor a CISCO ezen oldalán megtalálja az utalásokat a szabványokra, és kedvére tanulmányozhatja azokat (jó szórakozást hozzá!!).

Félretéve a történelemleckét és visszatérve a tárgyra, az IP címeket azért találták ki anno a hetvenes években, hogy egyedien azonosítsák a különböző egyetemeket, kutatási intézményeket az Egyesült Államokban létrehozott hálózaton. Amikor kitalálták ezt a címzést, úgy gondolták, hogy elég lesz 32 bites címeket használni (32 bit = 32 darab 0-ás vagy 1-es, négy csoportba osztva, csoportonként 8 bittel), ám ahogy az Internet terjedni kezdett és már a kávéfőzőnek is van IP címe ma-holnap, kiderült, hogy közel sem elegendő az a 4294967296 darab cím (ugye milyen nagy szám? pedig valójában nagyon is kicsi….). Ezért hát okos emberek kitalálták a 128 bites IP-t. És ezt elkeresztelték IPv6-nak. Csak a kontraszt kedvéért: 128 bites címekből összesen 340282366920938463463374607431768211456 darab van!!! (Azért ez már becsületes szám, nem?) Nyugodtan utána lehet nézni az Interneten a számoknak, nemcsak a hasamra ütve találtam ki őket: itt és itt a bizonyíték. De térjünk csak vissza arra, hogy mégis eddig miért volt elég az a négymilliárd IPv4 cím? Ha mélyre ásunk, kiderül, hogy eddig sem volt elég: nagyon sok IP cím tartomány nem publikus, illetve ún. privát kategóriába tartozik (pl. a sokak által az otthoni wireless modemtől ismert 192.168.0.0-192.168.255.255 címblokk) Ezen kívül van még kettő. A nullásokban végződő címeket nem lehet használni direkt eszközök (számítógépek címzésére, ahogyan a 255-ben végződőeket sem. Ezenkívül van egy olyan blokk, amelyet csak kísérletezésre lehet használni, tudományos célokra, ez sem publikus. Ami maradt, mégis beosztották. Hogyan? Hát például úgy, hogy több számítógép kapott ugyanolyan IP-t. De olyan is volt már, hogy több IP tartozott ugyanazon számítógéphez. Minden csak a technika, meg az emberi leleményesség műve. Na de akkor miért nem lehet ezt így folytatni, merülhet fel a kérdés, jogosan! Azért nem, mert például egyre több mobil eszköz jelenik meg, mindenik pedig fel akar csatlakozni az internete. Ezeknek kell külön cím. Egyre több háztartási és ipari gép is egyenes kapcsolatban van az Internettel, Internetes vezérlésű (jómagam is tervbe vettem egy ilyen készülék kidolgozását, egy internetes rádió formájában). Ezért a nagy gond. Na meg a sok kínait is bele kell számolni az egyenletbe. Ja, hogy az indiaiak is sokan vannak már, tudom én azt. Csak nekik nincs annyi pénzük Internetre meg Sony Vaiora.

Így hát kedves embertársaim, nincs más hátra, mint végigvárni azt az ötszázegynéhány napot, és hajtogatni a Pató Pál mondatot: „Ej, ráérünk arra még!”.

És mivel valamirevaló cikkhez jár könyvészet, álljon itt néhány olvasnivaló a kiváncsiabbaknak:

http://nonstopuzlet.hu/rohamosan-fogynak-az-ip-cimek-20100120.html

http://en.wikipedia.org/wiki/IP_address

http://blogs.cisco.com/consumer/comments/ip_addresses_the_internets_id_badges/

http://www.microsoft.com/hun/technet/article/?id=90a0110c-e6de-4cc5-88f4-f5db6a36c20b

Az első cikk a Guardian Culture, Books kategóriájában szerepel, és Stephen Kinghez kapcsolódik. Amikor elolvastam a címet (Stephen King makes horrifying guest appearance on rock album), nem hittem a szememnek. Tulajdonképpen a rock album kifejezés döbbentett meg, róla éppen nem gondoltam volna, hogy belevág a zeneiparba. Aztán később kiderült, hogy már nem első alkalom, hogy zenél az ismert író. Ez alkalommal viszont nem kimondottan énekes szerepet kap Shooter Jennings lemezén, hanem egy rádiós műsorvezető szerepét ölti magára, aki utolsó műsorát csinálja, apokaliptikus időkről fecseg és a Hierophant banda számai adja le. Az album márciusban jelenik meg, és nem tudom ki hogy van ezzel, de én kíváncsian várom.

A másik írás, ami engem is gondolkodásra késztetett, a Lángoló gitárok blogon jelent meg (amely blogon értékes és értelmes írások jelennek meg), címe pedig: Hullaházszag és deviancia – interjú Péterfy Borival, Tövisházi Ambrussal és Merényi Dáviddal. A cikk egy nagyon jól sikerült interjú, találó és tartalmas válaszokkal (FIGYELEM! Szándékosan írtam tartalmasat, ugyanis napjaink zenészei, zenésznek kikiáltott bohócai nem mindig képesek értelmes interjút adni!), ezen kívül informatív is, az olvasó többet is megtud belőle, mint amennyi rá tartozik (hogy Hofiról se feledkezzünk meg, ő mondta a szocializmus korában megjelenő újságcikkről, hogy: “Az olvasó megtudta ebből, azt, ami rá tartozik. Semmit.”).  Az interjú konkrét tárgya egy új videó, amit a második lemez egyik számához készítettek, és amely a pesti utcákon volt filmezve fényes nappal, miközben Bori végig táncolt. Egyeseknek tetszett, másoknak nem. Azonban a cikkhez írt vélemények annál is érdekesebbek, sok kommentelő jobban kedveli a közönbös attitűdöt, mégis-morálról kevesek tesznek bizonyságot. Csak hogy egy kommentelőt idézzek: “[az embereknek] hiába öntik a kútúrát a lábuk elibe. Gyöngyöt szórunk a disznók elé kérem. Ez van….. ez egy ilyen ország.”

Hát én meg azt mondom, hogy az ilyen véleményalkotók teszik ilyenné a társadalmat (legalábbis nagy befolyással bírnak). Mert miért nem álltak meg többen megnézni Bori produkcióját? Mert bizony nem kap elég ösztönzést az ilyen jellegű művészet. Szerintem nincs baj sem a zenésszel, aki azt adja, amit tud, és szeretné, ha a hallgatókkal (ne adj’ Isten rajongókkal) közeli kapcsolatba kerülne, sem pedig azokkal az emberekkel, akik “furcsán” néznek a zenészre. Az a baj, hogy még mindig a beskatulyázás, a doktrínák hatása alatt állnak sokan, hiányzik a liberális szellem. Ismétlem ez az én személyes meglátásom, és szívesen olvasnék erről a témáról is egy behatóbb tanulmányt/felmérést. Ha valakinek még eszébe jutna….

És, hogy valami érdekeset is lássunk, íme a videó: