Panaszkönyv – A folytatás

Azt ígértem utolsó posztomban, hogy nem lesz következmény nélküli a legutóbb leírt eset. Hát valóban nem lett következmények nélküli. Történt ugyanis, hogy a recept útja ismét az orvosi rendelőbe vezetett, ahol, miután előadtam a viszontagságos történetet az asszisztensnek, nem hitte el. Ezt viszont én nem tudtam elhinni. Ennek az embernek nyilvánvalóan eszébe sem jutott, hogy ő tévedhet. Végül csak kijavította a receptet és ideadta a többit is, amit valamilyen oknál fogva csak ma tudott megírne, tegnap semmiképpen sem.

Felszabadultan indultam a gyógyszertár felé, ahol újabb meglepetés várt: az újonnan írt receptek sem tökéletesek. Mert bár az orvos az egészségügyi könyvbe beírja a gyógyszereket/hatóanyagokat, az asszisztens meg sem nézi, azt veszi etalonnak, amit az informatikai rendszer megjegyzett az előző hónapból – hibásan! És akkor persze, hogy a hibák halmozódnak … Végül minden összejött – külön köszönet a kedves ÉS türelmes gyógyszerésznőnek! – és sikerült kiváltani a recepteket.

Komolyan kezdem fontolgatni, hogy keresek más családorvost, bár – és ez egyenesen röhejes – nem is ő a hibás!

Panaszkönyv

Olyan ember vagyok (talán sajnos, egyesek szerint), aki nagyon fel tud háborodni, ha sérelem éri. Ez történt ma. Vagyis már tegnap, mert most éppen éjjel egy óra van.

Szóval az történt, hogy gyógyszerre volt szüksége édesanyámnak, de nem érezte túl jól magát, ezért én mentem el az orvoshoz. Nyilván, utolsó pillanatban (az orvos 12-ig rendel, én 11:30-kor még otthon voltam) értem oda, 11:40-re, az orvosnak híre-hamva sem volt, nem is csodálkoztam rajta, nem ez az egy állása van, hajtja ő is a pénzt, persze, hogy hajtja már elment. Előadom a problémámat az asszisztensnek, ő meg továbbad a gondon, átirányít egy másikhoz, rá bízza a receptírást. Merthogy csak ő foglalkozik az újonnan bevezetett informatizált rendszerrel. (Áldassék a Minisztérium neve ezért [is]!) A recept készen van öt percen belül, boldogan veszem át, és megyek is vele a szemközti patikába. Ott azzal fogadnak, hogy sajnos most nincs ilyen gyógyszerük, megpróbálhatom később, vagy holnap. Azonban kedvesen közlik, hogy amennyiben 48 órán belül nem váltom ki a gyógyszert, úgy a recept “lejár”. Megköszönöm és továbbállok. Még három gyógyszertárban megtörténik a dolog. Az ötödikben közlik, hogy ilyen kiszerelésben nem is létezik a receptre írott gyógyszer (ti. 7.5mg-os kúp nincs, csak 15mg-os, a gyógyszer neve nem számít), DE ők, csak most, csak nekem tudnak adni a nagyobb tömegűből is. Erre fellélegeztem, mert egy ideje már csak a sor-feeling töltött el. Majd jöttek az akadályok: “Háááááát éppen 14 darabot nem adhatunk, adunk mondjuk, 8-at.” Tiszta logika. Mondom jó lesz úgy is, csak adnák már. “Pillanat, csak megkérdem még a főnöknőt is.” Rendben, várom. “Sajnálom, de nem tudok adni a 15mg-osból, mert 7.5mg-ost nem tudok helyettesíteni nagyobbal, csak nagyobbat kisebbel. Javíttassa ki a receptet.” Fantasztikus. Persze igaza van, ami a javítást illeti, de akkor miért kellett félrevezessen az elejétől fogva? Mire visszaérnék az orvosi rendelőbe, az már zárva. Így hát holnapra maradt minden (vagyis mára). Rettentően felbosszantott azonban maga a tény, hogy az asszisztens (aki, halkan jegyzem csak meg, mindenki szerint nagyon ügyes, jó szakember, megértő, és gyorsan/helyesen ír receptet[!!]) nem képes odafigyelni mindennapi munkájára. Hozzáteszem azt is, hogy 8-tól volt bent dolgozni, 12 óra pedig még csak egy fél norma. Mit csinálna egy ilyen alak a favágó állásban? Levágná minden második kollégája fejét? Lehet, hogy a hasonlat picit túlzott, de képzeljük csak el egy kisnyugdíjas esetét, aki patikáról patikára jár, legtöbb esetben anélkül, hogy tudná miért. Szégyenletes dolog ilyen embereket alkalmazni az egészségügyben. És múltkor volt pofája ugyancsak az illetőnek az orrom alá dugni egy kérdőívet azzal kapcsolatban, hogy mi a véleményem a román egészségügyről. Én meg 39 fokos lázban égve csak a megváltást jelentő receptre vártam (akkor is). Csak három kérdés volt, benyomtam a “minősíthetetlen” jelzőt mindhárom helyre, kiindulva korábbi tapasztalataimból. Ma megint beigazolódott az igazam.

Folytatása következik …

IP címekről földi halandóknak

A PC World online kiadása január 20-án közölt egy igen érdekes cikket, arról, hogy fogynak az IP címek, és már csak ötszázegynéhány napunk van hátra. Hátborzongatóan hangzik, mintha egy világvége beharangozása volna. És az is! Ugyanis könnyen megbénnulhat az internet, ha elfogynak az IP-k.

Bár a cikk olvasói valószínüleg nem laikusok (illetve manapság már a laikus sem igazán laikus a szó szoros értelmében), mégis szükségét éreztem, hogy utánanézzek mit is talál a mezei olvasó, ha a Google-be beírja az IP címszót.

Az első találat a már megszokott Wikipedia, ezt akár ki is hagyhattam volna, de a kiváncsiság rávitt, hogy beleolvassak a szócikkbe. Nem egy terjedelmes írás, de a definíció nem helytelen. Legfeljebb csak fölösleges információkkal tömi az olvasó fejét (NAT, proxy).
A következő érdemleges találat a mimi.hu oldalról való, de itt sem sokat foglalkoznak a témával, általánosságokban beszélnek csak.

És ennyi. Itt kimerül az első találati oldal hasznos tartalma. Természetesen előkerült egy Microsoft-os link is egy letölthető hálózatokkal foglalkozó könyvvel, de ki olvas el egy könyvet néhány rövid információért? (Na jó, vannak ilyen mutánsok… egyik éppen ezt a posztot szignálja) Az angol Google nyilván bőséges információval látna el, de mondjuk nincs már türelmünk rá. Ezért hát elhatároztam, hogy írok egyet, s mást az IP címekről, megpróbálok olyan témákat érinteni, amik nem igényelnek specifikus tudást, illetve ha mégis, akkor életszerű analógiákkal fogom azokat magyarázni. Kezdjünk hát neki….

Az IP az Internet Protocol kezdőbetűinek a rövidítése. Mint minden más internethez kötődő alapfogalom, az IP is az egyesült államok védelmi minisztériumának különböző kutatásai során alakult ki, még a 70-es években. Az évek során több verziója alakult ki, amelyekből manapság a 4-es és a 6-os van használatban. Ezeket szokás IPv4 és IPv6 néven emlegetni. Az IPv4-et 1981-ben foglalták szabványba, míg az IPv6-ot 1995-ben, majd 1998-ban frissítették.  Kevés embert ismerek, akinek szórakoztató lenne valamely szabvány beható böngészése, de ha olvasóim között akad ilyen, akkor a CISCO ezen oldalán megtalálja az utalásokat a szabványokra, és kedvére tanulmányozhatja azokat (jó szórakozást hozzá!!).

Félretéve a történelemleckét és visszatérve a tárgyra, az IP címeket azért találták ki anno a hetvenes években, hogy egyedien azonosítsák a különböző egyetemeket, kutatási intézményeket az Egyesült Államokban létrehozott hálózaton. Amikor kitalálták ezt a címzést, úgy gondolták, hogy elég lesz 32 bites címeket használni (32 bit = 32 darab 0-ás vagy 1-es, négy csoportba osztva, csoportonként 8 bittel), ám ahogy az Internet terjedni kezdett és már a kávéfőzőnek is van IP címe ma-holnap, kiderült, hogy közel sem elegendő az a 4294967296 darab cím (ugye milyen nagy szám? pedig valójában nagyon is kicsi….). Ezért hát okos emberek kitalálták a 128 bites IP-t. És ezt elkeresztelték IPv6-nak. Csak a kontraszt kedvéért: 128 bites címekből összesen 340282366920938463463374607431768211456 darab van!!! (Azért ez már becsületes szám, nem?) Nyugodtan utána lehet nézni az Interneten a számoknak, nemcsak a hasamra ütve találtam ki őket: itt és itt a bizonyíték. De térjünk csak vissza arra, hogy mégis eddig miért volt elég az a négymilliárd IPv4 cím? Ha mélyre ásunk, kiderül, hogy eddig sem volt elég: nagyon sok IP cím tartomány nem publikus, illetve ún. privát kategóriába tartozik (pl. a sokak által az otthoni wireless modemtől ismert 192.168.0.0-192.168.255.255 címblokk) Ezen kívül van még kettő. A nullásokban végződő címeket nem lehet használni direkt eszközök (számítógépek címzésére, ahogyan a 255-ben végződőeket sem. Ezenkívül van egy olyan blokk, amelyet csak kísérletezésre lehet használni, tudományos célokra, ez sem publikus. Ami maradt, mégis beosztották. Hogyan? Hát például úgy, hogy több számítógép kapott ugyanolyan IP-t. De olyan is volt már, hogy több IP tartozott ugyanazon számítógéphez. Minden csak a technika, meg az emberi leleményesség műve. Na de akkor miért nem lehet ezt így folytatni, merülhet fel a kérdés, jogosan! Azért nem, mert például egyre több mobil eszköz jelenik meg, mindenik pedig fel akar csatlakozni az internete. Ezeknek kell külön cím. Egyre több háztartási és ipari gép is egyenes kapcsolatban van az Internettel, Internetes vezérlésű (jómagam is tervbe vettem egy ilyen készülék kidolgozását, egy internetes rádió formájában). Ezért a nagy gond. Na meg a sok kínait is bele kell számolni az egyenletbe. Ja, hogy az indiaiak is sokan vannak már, tudom én azt. Csak nekik nincs annyi pénzük Internetre meg Sony Vaiora.

Így hát kedves embertársaim, nincs más hátra, mint végigvárni azt az ötszázegynéhány napot, és hajtogatni a Pató Pál mondatot: „Ej, ráérünk arra még!”.

És mivel valamirevaló cikkhez jár könyvészet, álljon itt néhány olvasnivaló a kiváncsiabbaknak:

http://nonstopuzlet.hu/rohamosan-fogynak-az-ip-cimek-20100120.html

http://en.wikipedia.org/wiki/IP_address

http://blogs.cisco.com/consumer/comments/ip_addresses_the_internets_id_badges/

http://www.microsoft.com/hun/technet/article/?id=90a0110c-e6de-4cc5-88f4-f5db6a36c20b